Mindenki játszik valamit. (Cecil M. Jeopardy) |
---|
Az emberi kultúra a játékban kezdődik. (Johan Huizinga)
|
Ha dicső nemzetünk aképpen viszonylana a haza és a sors kérdéseihez, minőképpen a játék viszonyul a szerencse forgandó koczkájához, akkor országunk és népünk emelkedése biztosítva leende Európa és a világ roppant tengerének hánykolódó habjai közepette. (Széchenyi István)
|
Balla D. Károly Játékban élni
|
---|
Weöres Sándor: Barbár dal |
|
---|---|
Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo áj ni manküt vantasz emo adde ni maruva bato! jaman! Ole dzsuro nanni he ole csilambo ábábi he ole buglo iningi lünlel dáji he! jaman! Vá pudd shukomo ikede vá jimla gulmo buglavi ele vá leli gulmo ni dede vá odda dzsárumo he! jaman! |
Szél völgye farkas fészke
mért nem őriztél engem mért nem segítettél engem most nem nyomna kő! ajaj! Könnyemmel mosdattalak hajammal törölgettelek véremmel itattalak mindig szerettelek! ajaj! Földed tüskét teremjen tehened véres tejet adjon asszonyod fiat ne adjon édesapád eltemessen! |
Ebben a legszebb a bizsergető fogalom a „képzelt eredeti” ... Ám ez nem puszta képzelet, több annál: a kreativitás csúcsteljesítménye: egy létrejött „fordítás” mögé megalkotni az eredetit...
Talán ennél is nagyobb teljesítmény: nagy formátumú Psziché c. művével Weöres egy sosem létezett költőnő alkotói oeuvre-jét hozta létre, ezzel mintegy divatot teremtve a szerepjátékoknak; követői között a sok számos kínálkozó példa közül hadd említsem Esterházy Péter szerep- és stílbravúrjait, illetve az erdélyi Kovács András Ferencet, aki rendszeresen „fordít” sosemvolt latin és angol költőktől, illetve megalkotta a nagyszerű múlt századi poeta doctus, Lázáry René Sándor alakját. De említhetném Baka István orosz alteregóját, Sztyepan Pehotnijt (tessék csak lefordítni a nevet!) vagy a felvidéki fiatal irodalmárok maguk-teremtette Tsúszó Sándor-hagyományát. Nem kevés játékos kedv övezte a Parnasszus c. folyóirat különszámának ötletét, amelyben Petőfi Sándor barguzini verseit adták közre kései utódjai; Makkai Ádám hasonló ötlettel egész könyvet írt Petőfi szibériai és kaukázusi naplóiból, verseiből. József Attila „öregkori” verseit is létrehozta a hálás-háládatlan utókor…
S hogy egyetlen példát a világirodalomból is hozzak. A francia Raymond Queneau 1961-ben jelentetett meg egy karcsú verseskötetet, amelyben mindössze 10 szonett volt található. Ám ezek azonos rímek és hasonló grammatikai egységek alapján voltak megalkotva úgy, hogy bármelyik vers bizonyos sorszámú sorát bármelyik másik vers azonos sorszámújával fel lehetett cserélni. A nyomdában az egyes lapokat soronként csíkokra vágták, így a könyvet felütve mindig egy új szonett kerül az olvasó elé. A könyvecske szerénytelennek tűnő címe százezer milliárd költeményt ígér (Cent mille milliards de poémes) – ám ez nem túlzás, a 10 vers kölcsönösen felcserélhető 14 sora valóban ekkora nagyságrendű variációs lehetőséget biztosít. A könyvnek néhány évvel később elkészült digitális (számítógépes) változata, a hozzá rendelt program véletlenszerűen jeleníti meg a felhasználó előtt az éppen „aktuális” szonettet.
A komputertechnika maga is lendületet adott az irodalmi játékoknak. A fentihez nagyon közeli példát említve: a magyar neoavantgárd ma már „nagy öregnek” számító alakja, Papp Tibor készítette el az első magyar versgeneráló szoftvert, a Disztichon Alphát. Az alkotó sajátos szerkezetű adatbázist hozott létre, ennek több tucatnyi strukturális cellájának mindegyikébe több száz, egymással azonos grammatikai felépítésű egységet (szövegrészt) helyezett el, még ám olyanokat, amelyek megfelelnek a disztichon klasszikus versmértékének. A szigorú algoritmust követő program ezekből véletlenszerűen választ. Az eredmény egy nyelvtanilag teljesen korrekt, tartalmilag értelmes, időmértékes sorpár. Kimondani is félelmetes: a variációk teljes száma 16 billió. Bár a szerző ezeket kifejezetten csak képernyőn és csak egyszer megjelenő műveknek szánta, néhány évvel ezelőtt pár tucatnyit publikált a Kortársban, az Árgusban és más folyóiratokban. Aki ismeri Papp Tibor gépi segítség nélkül írt szövegeit, azok hangulatát, szóhasználatát, mindig meghökkentően újszerű tartalmát, az megállapíthatta: a generált művek ízig-vérig Papp Tibor költemények, magukon viselik a program és az adatbázis létrehozójának keze nyomát.
Az irodalmi játékok előtt minden eddiginél újabb távlatokat nyitott az Internet, a webtechnika. A csatolások, egybekapcsolások, hivatkozások legkülönbözőbb módozatai, a felgyorsult kommunikáció, az interaktivitás, a szövegek terjesztésének, átvételének és újraszerkesztésének páratlan lehetőségei, kell-e mondani, ösztönzőleg hatottak az erre fogékony szerzőkre, felfokozza kreativitásukat. Ennek nyomán születtek meg az irodalmi textusokat képi és hangi effektusokkal kiegészítő multimédiák; létrejött az áttételek, hivatkozások sorozatát egybecsatoló hipertext; megszületett a kollektív művek létrehozására is roppant alkalmas hálózati irodalom. A cyberkultúra keretében keletkező művek ma már elválaszthatatlan részét képezik annak, amit modern felfogásunk irodalomnak nevez. Láthatóak ennek az új képződménynek hatalmas előnyei és roppant hátrányai, ellentmondásai és veszélyei is – de talán ennél is szembetűnőbb a legtöbb alkotói szabadságot felkínáló végtelen játékossága. Vannak, akik idegenkednek tőle, sőt, egyenesen a rontást látják minden effajta ördöngösségben, és vannak, akik arra használják, amire szerintük való: az irodalom kifejezőeszközeinek gazdagítására.
A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi és más eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei, ebben biztos vagyok, sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel. Édes anyanyelvünk pedig, sok más funkciója mellett, egyben legfőbb játékeszközünk is.
(2004)
Kezdetben volt a játék
Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van. Ami nagy, elvakult szenvedéllyel, halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.
A szellemi játékok iránti vonzalmammal legalább annyiszor szórakoztattam kisebb-nagyobb társaságomat, mint ahányszor az agyukra mentem vele. Ha a beszélgetésben beállt egy pillanatnyi csend, máris azt kérdeztem, hogy akkor most barkochbázunk-e vagy szópókerezünk. Később már megspóroltam a rábeszélésükre szánt időt, rajtaütésszerűen nekiszegeztem valakinek a kérdést: „Tárgy?”, vagy bejelentettem: „Mr. X. vagyok, lehet kérdezni.”
Voltaképp az irodalom is játék, sőt, a művészet egésze. Görcsös erőfeszítésből ritkán születik nagy mű, a szellem szabad szárnyalásából annál inkább. A szenvedés, az átélés, a felemelő vagy lesújtó tapasztalat legyen meg előtte; magában az alkotási folyamatban már a teremtés öröme domináljon.
Huizinga Homo Ludens c. művében ennél is messzebbre megy, szerinte „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének.
(2006)
Mintha fát vágnál
Amikor egyik levelében Elektra azt állította, hogy: "Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál", az ifjú Oresztész elég komolyan megsértődött, leginkább azért, mert a penge telibe találta. Oresztész ugyanis valóban roppant módon szeretett játszani, de ezt a vágyát legtöbbször valami merev programszerűséggel elégítette ki. Mondhatni: játékaiból hiányzott a játékosság. "Akkor most barkochbázzunk", mondta, ha pillanatnyi csend állt be a társalgásban. Megtette ezt akkor is, ha kettesben sétált Elektrával, akkor is, ha hárman-négyen éttermi asztalnál ültek, de akkor is, ha a tízfős házibulizó társaság pár órányi intenzív táncolás után lerogyott kicsit pihenni. "Én már gondoltam, kérdezhettek" - rikkantotta Oresztész, és nem hangolta le a többiek ajkbiggyesztő elutasítása. "Akkor gondoljál te. Tárgy?" - szegezte neki a társaság azon tagjának, akiben akár csak a leghalványabb hajlandóságot felfedezni vélte. Nem adta fel akkor sem, ha első próbálkozásával kudarcot vallott. "Na jó, akkor játsszunk Mr. X.-et. Én vagyok, hmm, mondjuk Mr. Bé. Kérdezhettek!"
Tudta jól, ebben a játékban a kérdezők hatalmas fölényben vannak a feladóval szemben, ami talán kecsegtetheti őket, ezen felül számított a természetes emberi kíváncsiságra - "Ugyan kicsoda lehet az a híres ember, akinek B-vel kezdődik a neve?" -, így előfordult, hogy valaki felelőtlenül megkérdezte: "Te festetted meg Vénusz születését?" Oresztész azonnal lecsapta a magas labdát: "Nem, nem vagyok Botticelli!" Erre még ketten-hárman beszálltak: "Te fordítottál magyarra egy román népballadát, amelynek a címe egy mozgalom jelszavává vált?" "Nem, nem vagyok Bartók Béla. De a Csak tiszta forrásból nem a címe a balladának, hanem a záró sora." Erre valaki elhatározta, most kérdez valami rafináltat: "A te regényedben szerepel Woland?" De Oresztész azonnal kapcsolt: "Meg Korovjov és Azazello! No és persze a Mester és Margarita. - nem, nem vagyok Bulgakov." -
Oresztész roppant módon élvezte ezeket a pillanatokat. Ebben bizonyára szerepet játszott a tudás-fitogtatás hiúsága is, mégsem ez volt a fő motiváló erő, hanem, hogy szüksége volt az effajta stressz-közeli helyzetekre, amikor is felszökhetett az adrenalin-szintje, kipirulhatott az arca és valami édes részegítő érzés foghatta el. Ezért akart mindenáron játszani, ezért erőltette rá társaságára. És ha nem sikerült sem barkochbára, sem Mr. X.-re rábeszélnie őket, előjött a szópókerral, a különböző szekreter-játékokkal, az információs-asszociációs páros próbával, végül az "Ezt mutasd meg"-gel. És ha sorra mindegyiket elutasították, még akkor is akadt ötlet a tarsolyában: "Na jó. Akkor gyufaszálat gyújtok és körbeadom. Akinél elalszik, annak mindenki feltehet egy rázós kérdést. Ha az illető válaszolt, ő gyújtja a következő gyufát". Ebből aztán nem ritkán több órás "őszinteségi játék" alakult, amely, mutatta a tapasztalat, bizonyos ponton beszélgetéssé, nem ritkán heves szócsatává vált. Már senki nem akart gyufát gyújtani, még kevésbé táncolni: hajnalig faggatták egymást és mondták a magukét, cáfoltak és igazoltak, érveltek és hosszú bizonyításokba bocsátkoztak. Mindezt nem egyszer hajnalig. Néhány ilyen házibuli alatt igen alaposan megismerték egymást - és önmagukat, ahogy ezt a delphoi szentély felirata megkövetelte.
Oresztész még hosszú évekig ezeknek a vitáknak a tapasztalatából profitált, itt tanulta meg nézeteit a legérthetőbben és a legnagyobb bizonyító erővel kifejteni. De itt tanulta meg azt is, hogy jó vita elképzelhetetlen ellentmondás nélkül, így nem egyszer vállalta Hádész ügyvédjének szerepét: ha túl nagy volt az egyetértés, akkor a saját véleményével ellenkező kijelentéseket kezdett tenni, ezzel késztetve a többieket, hogy a sajátjuk mellé új és újabb érveket sorakoztassanak fel. Maga is itt tanulta meg a jó vita alapszabályát: mindig új, mindig más argumentumokat kell felhozni, különféle területekről vett példákat kell említeni, analógiákat találni, indukálni és dedukciót végezni, ellentmondásokat találni az ellenfelek okfejtésében - közben a sajátunkat is folyamatosan felülvizsgálni. Vitázni csak azzal, azokkal érdemes, akik hasonló szándékkal fognak hozzá - és semmi értelme azzal szóváltásba keveredni, aki valamely mély meggyőződés alaptételeinek folytonos ismételgetéséről hiszi azt, hogy vitázik.
És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok - az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla, sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta - és az út végén nincsen semmi, semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, mert a megismerés nem zárható le, az igazság nem diszkrét, hanem kontinuus, mint maga az idő.
Oresztész egész további életében a még oly éles, "életre-halálra" szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen.
(1999-2005)