Kreatív játék - irodalmi asszociációk

Bús mogorván ül Petike,
          Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
          Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
          Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
          Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
          Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
          Ki vele."
"Kell bor, édes szép fiacskám,
          Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
          El vele."
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
          Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
          Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
          Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
          Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
          Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
          Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
          A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
          Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
          Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
          Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
          Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
          "Hol van hát?"

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

"Ej Petikém, szép fiam, hát
          Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
          S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
          Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
          Félre bú!
Iskolában a Juliskát
          Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
          Elvehet'd."

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy öreg ház padlásán
valahol két egerecske.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.

Igen szellős volt a padlás,
s huzatos padláson nem jó,
nem az alvás,
Hát az a két kisegér
szemét nem hunyta le éjjel,
sétált a padláson széjjel,
sétált hosszába-keresztbe,
a tetőn át égre lesve,
honnét besütött hozzájuk
a hold, az ezüst-fehér.

Zurrogi unatkozott,
Zürrögi ásítozott.
Hogyha már nem alszanak,
unatkozó két egerek
ugyan micsináljanak?

Azon az öreg padláson
volt játékuk épp elég -
Hintaló,
síp,
ócska labda,
azt hajítgatták magasra;
kócbaba,
kisostor,
csengő,
de elunta mind a kettő,
s így szóltak két kisegerek:
"Ördögbe az unalommal,
megkukulunk ebbe még!"

Azon az öreg padláson
volt egy teli zsák dió -
Kidöntötték:
zsupsz, a földre!
Gurítgatták tözörögve,
végül a diót elunva
panaszolkodának újra:

"Nincsen ebbe semmi jó!"

Azon az öreg padláson
kutakodtak szüntelen,
Zurrogi egyik sarokban,
Zürrögi másik sarokban
kutatgatta unalmában,
hogy ama öreg padláson
hátha még valami játék
kettejüknek megterem.

Végül ím kártyára leltek -
No ezen egy jót nevettek,
olyan szép volt az a kártya;
akárhonnét nézegették,
nézegették,
méregették,
mindegyiken csuda-ábra.

Zürrögi nagyot kiált:
"Zurrogi szomszéd, vivát!
Mondok neked egy nagyot,
kedves Zurrogi barátom:
osszuk szét a sok lapot.
Jót kártyázni kellene,
és az idő,
héjha, komám,
az is jobban tellene!"

Zurrogi ezt zümmögi:
"Kedves szomszéd,
Zürrögi!
Ne szaporítsuk a szót,
számoljuk meg a diót.
Egyik fele enyimé,
másik fele tiedé;
azután jöhet a kártya,
mert igazat szóltál, szomszéd,
jobban megy az idő játszva!"

Megszámolják a diót -
Zurrogi kap hét kilót,
Zürrögi is épp hetet.
No már játszani lehet!
Dióval fizet a vesztes,
zörgő diót kap a nyertes.
Leül a két kisegér -
Kétfelé osztva a kártya,
minden lapon
csuda-ábra,
szedegetik egyre-másra;
épp hogy a markukba fér.

Zurrogi kezd:
"Pirosat!"
Felel Zürrögi hegyesen:
"Adok én, komám, olyat!"

Zurrogi szól:
"Makkot adj!"
Lecsap Zürrögi egy lapot:
"Jó, csak bele ne szakadj!"

Zurrogi kér:
"Zöldre zöldet!"
Zürrögi kártyája csattan:
"Adok én, egy lapra többet!"

Zurrogi szól:
"Van-e tök?"
Zürrögi kiált utolszor:
"Van, de ezzel én ütök!"

És ugyan igaza lett -
Mert elnyerte Zurrogitól,
elnyerte Zürrögi szomszéd,
el a hét kiló dióját,
el az utolsó szemet.

Héjha!
Volt sírás-rívás!
Volt Zurrogi panaszában
esenkedés és szidás.
Kérte vissza a diót,
de Zürrögi csak kacagta,
a diót zsákjába rakta,
nem adott vissza egy szemet,
nemhogy hét egész kilót.

Azóta nincs köztük béke.
Ott él az öreg padláson
messze, messze,
két egérke;
veszekszenek nappal-éjjel,
sétálván bosszúsan széjjel,
azon az öreg padláson
valamerre a világon.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.

Diákkori emlékek mozdulnak bennem, abból a korból valók, amelyben még mindnyájan tudtunk lelkesedni, amikor még jelentéktelen dolgokat földöntúli mértékkel mértünk és így is fölmérhetetlenek voltak nekünk, amikor még egyszerű embereket ragyogó csillagokká eszményítettünk. Emlékszem még a bécsi, párizsi, londoni sakkversenyekre, most, húszesztendei távolságból, emlékszem, milyen izgalomban vártuk a lapokat s reszketve kerestük bennük a hírt, vajon Pillsbury győzte-e le Tarrascht, vagy Lasker Maróczyt, Schlechter Janowskyt. Sokan fiatal diákok, leendő férfiak, ambicionáltuk akkor a sakkot, ahogy mindnyájan sok-sok eszményi célt hordoztunk a szívünkben, ki sakkmester akart lenni közülünk és falta a Dufresnet s gyakorolta, hogy tábla nélkül tudjon megjátszani egy, két, majd több játszmát, ki meg úszóbajnoknak, versenybirkózónak, legyőzhetetlen kardvívónak készült, mások egyetemi tanárokká akartak fejlődni a matematikából, tudományukkal és alkotó erőjükkel Gauss fölé emelkedni s voltak, akik szépen kitervezték, hogy mire felnőnek s teljes emberré válnak, legalább eggyel több nyelvet beszélnek majd, mint ahányat Mezzofanti tudott. Gyermeki, legalább is diákos naivság, de lelki motorja ez a nagyratörésnek, ilyennek kell lennie mindvégig annak, aki, bár őszülő hajjal is, expedíciót szervez és többesztendei útra indul, hogy az északi sarkon földbe szúrja az emberi akarat, az emberi tragikum zászlaját. Pedig bizonyos, hogy ez a zászló, amint a jeges pusztában lobogtatja, rezegteti a szél, egyhangú panaszos sírást hallat.

A diákkor mindent megcsodálásának, elszánt nagyratöréseinek emlékei újultak föl bennem, amikor a budapesti sakkversenyről olvastam. És mint valamikor régen, felkerekedtem és "nagy" utat tettem az Akadémia-kávéházig, hogy az ajtóban ácsorogva megláthassam Lasker Emánuelt, úgy most is, nem bánom, mondtam, mintegy ellenállhatatlan erőnek engedve, tűrve azt, hogy gyermekké váljak, elindultam a Gellértbe, hogy egyszer végre, szinte feledve már magát a sakkot is, megnézzek egy mesterversenyt. Hogy lássam játszani Aljechin mestert, nem mintha fontos és kiválóan érdekes lenne számomra, vagy akár a köz számára az ő produkciója, hanem közvetlen közelről látni, csodálni, érzékelni, mintegy egész lényében magamba szívni akartam egy embert, akiről tudom, hogy egyik legrégibb, naiv és primitív, de a lelke legmélyéből fakadó ambícióját valósította meg, aki elérte azt a célt, amelyről gyermekkorában álmodott, közvetlen az után a kor után, amikor még kocsis vagy villamoskalauz akar lenni az embercsemege. No lássuk azt a bizonyos Aljechin Alexander nevű orosz úriembert, ő ugyancsak azzá lett, amivé lenni kívánt, neki megadatott, amit lázas álmodozásban, fantáziáiban hőn óhajtott. Vajon tündöklik-e róla a boldogság, vagy célját elérvén, most már egy szintén pórul járt, megszorult szegény embert látok csak benne, amilyennek akár magát Nagy Napóleont is látom s amilyennek látta bizony önmagát maga Napóleon is.

Szomorú a teljesülés. Szürke és szegényes. Az ópiumszívók hatását teszik rám a sakk elszánt s talán kényszerű rajongói. Szűk zsinórkorlátok között táblák és figurák fölé hajolva, elvont fogalmak rettentő mennyiségétől részegen, tompult érzékkel, nem látó szemmel és nem halló füllel, semmivel a hullámzó, tarka világon nem törődve, hadállásokon és lépéseken törik a fejüket. A korláton kívül a sakk meddő sóvárainak raja bámulja őket, csupa férfiember, csupa munkás szegény, ha egy-egy nő akad köztük, azt valaki magával hozta, az muszájból jött. A sóvárak eleinte bámulnak, később unják a látványt, de kitartanak s másnap újra rajongó bámulással kezdik, mert bizonyára nincs más a számukra.

Maga Aljechin, a legkülönb köztünk, határozott sakkzseni, jó figurájú, kellemes arcú férfi, harminc év körül járhat, tehát még csaknem fiatal ember. Ő a primadonna, ő érdekli elsősorban a sakk értőit és bámulóit, őt mindenki megnézi, a feje alkatát, arcának minden vonalát, minden mozdulatát megfigyelik, s megfigyelésekből következtetnek beszélnek róla. Ő a győztes, neve benne áll a világ nagy lapjaiban, együtt emlegetik Laskerrel és Capablancával, dicsőségnek is dicsőség, keresetnek sovány, jólétnek semmi, de hát Istenem, ezt akarta. Nagy elmemunkát végzett, a sakkban szépet alkotott, a sakkozók csak lelkesedhetnek érte, viszont mások tűnődve kérdezik, hogy vajon érdemes-e ez A sakk nem produktív, az emberiség nagy céljait nem szolgálja, a közönségnek belőle semmi haszna, meddő tornája az elmének, a sakkeredmények a sakk zárt és semmiféle más emberi funkcióval organikus kapcsolatban nem levő világából ki nem léphetnek, magáról a mesterről sem mondanak semmi más jót, semmivel többet, mint hogy kiváló sakkozó. Még az is függő kérdés marad, hogy aki nagy eredményeket ér el a sakkban, az emberi elme harcainak más terein felmutathatna-e hasonló eredményeket. És ha felmutathatna is, tény az, hogy nem mutat fel, mert a képességeit sakkba ölte.

De Aljechin mester révedező szeméből úgy látom, mintha a sakk által élő agyáig szinte nem is jutnának el ezek a kérdések. Ő csak sakkozik, ha játszmáját befejezte, a többiek játékával foglalkozik, az érdeklődőkkel csak a sakkról beszél, este tizenegy órakor, amikor a napi küzdelem véget ér, átmennek a mesterek a szomszéd zenés kávéházba, ott tovább sakkoznak, elemzik a partikat, gyors partikat játszanak egymással. Aljechin is játszik, egyik táblától a másikhoz megy, érdeklődik a többi játszma iránt, talán nem is veszi észre, hogy zene szól a kávéházban s mikor a kassza felé bámul, talán nem is veszi észre, hogy a kasszában egy fiatal nő osztja adagokba a cukrot. Szinte kedvem volna beszédbe elegyedni vele, hosszasan elbeszélgetni, a sakkot meg sem említeni, nem úgy, mint ahogy mások szokták, és megkérdezni, hogy mit látott itt Magyarországon, mit látott Budapesten, mit tud rólunk, a mi sorsukról, milyennek látja a mi életünket s ha valaha visszamegy Moszkvába, mi mindenről tudná tájékoztatni érdeklődő barátait. Azt kell hinnem, minden jel arra vall, hogy a kedves és kiváló Aljechin kissé zavarba jönne, úgy érezné magát, mint akit álomból vernek föl - és kérdéseimre száraz feleleteket adna. Ezt kell hinnem - és én csodálom az élő ember ekkora mérvű specializálódását. De talán irigylem is út, sőt nyilvánvaló, hogy irigylem, mert hiszen megtiszteltem őt, talán még érdemén felül is foglalkoztam vele. Hiszen talán boldogok, talán irigylésre méltóak azok, akik álomvilágban élnek. Moszkvából jött, négy hónappal ezelőtt, ott élt s míg mások forradalmárok és ellenforradalmárok voltak, addig ő sakkozott s teoretikus újításokat is hozott magával.

Más világban talán tűnődhetnénk magán a sakkozáson, de ma, az Úr 1921. esztendejében azt kell mondanunk, hogy boldogok a sakkozók, ők csak sakkoznak és semmi gonosztettet nem cselekszenek.

A játék.

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.